Hogyan lehet csökkenteni a MÁV veszteségét? Sokan, sokféle megoldást javasoltak már a kedvezmények megvonásától, a vonatok számának csökkentéséig. Szakértőnk egy szuperszámítógép példáján keresztül mutatja be az utóbbi ötlet hibás voltát.

Sok vonat gyakorlatilag ugyanannyiba kerül, mint kevés vonat. Egy vasútvonalat vagy bezárni kell, vagy jó sűrűn járatni a vonatokat, hogy vonzza az utasokat. Ésszerű, gazdaságos középút nincs. Most, amikor olcsóbb vasutat akar a kormány, nem szabad „beindítani a fűnyírót". A vonatok fűnyíróelv szerinti ritkításától a vasút csak drágábbá és kevésbé hatékonnyá válik.

A vasút állam az államban, átláthatatlan, pénzfaló, alacsony színvonalú, elavult, és így tovább... Nagy az egyetértés a közbeszédben. A vasutat ellenőrizni, megregulázni hivatott állami szervek egymás után buknak el, pedig nagyon szeretnének belelátni ebbe a hatalmas fekete dobozba. Születtek hát olyan teljesítménymutatók, melyek számlálójába az összköltség, nevezőjébe pedig a kibocsátás megismerhető értékei kerülnek. Ez magyarul azt jelenti, hogy a számlálóba beírják azt, amiről tudják, hogy ki kell fizetni, a nevezőbe pedig azt, amiről tudják, hogy kijön a rendszerből. A legnépszerűbb ilyen mutató egy vonatkilométer költsége, azaz, egy olyan szám, amely megmondja, hogy mennyiért gurul egy km-t a vonat. A vonatkilométer képzése egyszerű és könnyen átlátható – és rendkívül csalóka. Azt hinnénk, ha valamiből többet fogyasztunk, az nyilván többe is kerül. Nyolc gombóc fagyi kétszer annyiba kerül a sarki cukrászdában, mint négy gombóc fagyi. Kérdés: ha nyolc vonatot indítunk Budapestről Pécsre naponta, az kétszer annyiba kerül-e, mint ha csak négy vonat közlekedik a fővárosból Pécsre? Sajnos nem. Fele annyi vonat is majdnem ugyanannyiba kerül.

Csalóka dolog a vonatkilométer mutató, mégis egész birodalom épült ki ezekre a számokra. Hogy a vonatok ritkítása [4] miért értelmetlen? Nos, ehhez képzeljünk el egy teljesen más területre vonatkozó fikciót. Felejtsük el a vasutat, túl sok negatív előítélet kapcsolódik hozzá. Egy szuperszámítógép mindjárt jobban hangzik.

Tanmesénkben a „Tudományos Minisztérium" 1 milliárd Ft-ért vásárol egy szuperszámítógépet, az ország kutatóintézeteinek közös használatára. Ez nyilván sokkal észszerűbb, mintha minden kutatóintézet önállóan próbálna szert tenni egy-egy ilyen méregdrága, gyorsan avuló eszközre. Tanmesénkben a számítógép karbantartását egy erre szakosodott cég vállalja el. Évi 50 millió Ft-ot kérnek, egy fix összeget, és további 2 Ft-ot minden olyan percért, amikor működik a gép. A gépet ünnepélyesen beüzemelik, pezsgőznek, mindenki boldog. Az első negyedév végén kiderül, hogy havonta (átlagosan) 12 400 Ft a szupergép villanyszámlája. Nem gond, az előtervezés során is nagyjából ennyivel kalkuláltak. A kutatók egymással versengve foglalják le a gépidőt, így a számítógép szinte folyamatosan, 70 %-os kihasználtsággal üzemel. A Tudományos Minisztérium apparátusa elkészíti a négyéves projekt költségvetését. Kiszámolják, hogy mindent egybevetve a gép egy percnyi használata átlagosan 572 Ft-ba kerül.

Csakhogy egy évvel a gép átadása után beüt a krach, nyakunkon a gazdasági világválság, és a Tudományos Minisztérium költségvetését csökkenteni kell. Górcső alá kerül a szuperszámítógép-projekt is, és kiderül, hogy a gép kihasználtsága iskolaszünetek idején visszaesik 38%-ra. A minisztérium Költségcsökkentő Bizottságnak remek ötlete támad: a téli- és nyári szünetek időtartamában kikapcsolják a gépet, így az összesen negyedévi költségmegtakarítást jelent. Megkezdődik a számolgatás. Egy negyedévben 49 932 futáspercet lehet megtakarítani, egy perc 572 Ft-ba kerül, így tehát 28,6 millió Ft-ot lehet megspórolni. Hurrá! Ezt a tudósoknak is meg kell érteni, ilyen időkben nekik is össze kell húzni a nadrágszíjat. A döntés megszületik: a következő évben már csak háromnegyed évig fog üzemelni a pénzfaló szerkezet!

A bejegyzés az Indexen folytatódik! >>>