Olvasónk tegnap, mint minden munkanap vonattal és kerékpárral ment dolgozni. Hazafelé a vonaton nem talált kerékpárszállító kocsit, de a szabályzatnak megfelelően fel szerette volna tenni a kétkerekűt a vonatra, ám azt az utas szerint ittas kalauz nem engedte. Később a forgalmista kért bocsánatot. Olvasónk a blogján a következőket írta:
Jómagam igyekszem figyelni arra, hogy milyen földet hagyok magam után unokáimra. Lehet, hogy ez hülyén és naivan hangzik, de ezek nem nagy dolgok. Apróságok, amikre ha figyel az ember, sok ember, akkor talán könnyebb lesz az eljövendő generációknak. Ezen okból, hogy csökkentsem ökológiai lábnyomom, tömegközlekedem. Tömegközlekedem és kerékpározom a munkahelyemre Győrből Komáromba. Mindezt teszem úgy, hogy autóval sem lenne drágább.
Egy kerékpár a vonaton szinte bárhol elfér. Kerékpárszállító kocsit három hónapnál gyakrabban nem látok, így kénytelen vagyok az első vagy utolsó (kivétel nélkül dohányzó) kocsiba felszállni. Itt nem vagyok ugyan útban a többi utasnak, de nem a legkényelmesebb. Gyakran megpróbálom a felhajtható ülésekkel és egy babakocsit ábrázoló piktogrammal ellátott, „közös használatú térbe” elhelyezni bicajom, ahol a legkevésbé van útban az utasoknak. Ide akár három kerékpár is elfér, és több ilyen is szokott lenni a reggeli gyorson amivel járok. Sokat segítene a kerekező társadalmon, ha itt „legálisan” lehetne kerékpárt szállítani.
Az eddig leírtakból kiderül, hogy vannak fenntartásaim a MÁV kerékpáros politikájával szemben, de ma csurrant az utolsó csepp abba a bizonyos pohárba. Mai nap igazán sikerült megfáradni a munkában, nap végére összesűrűsödtek a teendők. Így fáradtan épp elértem a 17.55-ös gyorsvonatot (9306-os belföldi gyorsvonat, Budapest-Keleti pu. – Celldömölk). Készülök felrakni kerékpárom a vonat első kocsijába, mikor meglátom, hogy a kedves kék ruhás kolléga vadul csápol, hogy nem úgy van az ám. Nincs kerékpár szállító, így nem szállhatok fel a vonatra. Sokkot kapva próbáltam neki megmagyarázni, hogy de bizony lehet, persze eredménytelenül. Az ittasnak látszó kalauz megmagyarázta, hogy Ő nem fogja kifizetni, ha összekoszolom az utasok ruháját. Erre sajnos már nem tudtam mit reagálni, sípolt és a vonat tovaszáguldott.
Az ilyen felfogású, primitív emberektől kellene a MÁV-nak első körben megszabadulnia, hogy minőségi szolgáltatást nyújthasson, ha egyáltalán célja ez. A forgalmi irodában azért rákérdeztem, igazam van-e. Az egyöntetű válasz az volt, hogy természetesen igen. Sőt elnézést kértek tőlem a kolléga nevében. Erre azt mondom, hogy „na ez igen”. Teljesen pozitív ez a hozzáállás azonban ez nem boldogított, hisz én még jó darabig itt fogok dekkolni míg hazajuthatok.
Nem sok reménnyel, de tettem panaszt a vasúttáraság felé, hátha elolvassa valaki, s okul belőle. Ezzel sikerült úgy ahogy lenyugtatnom magam és a vonatra várva megszületett ez a post is. Remélem, egyszer elérkezik az az idő amikor a MÁV is versenyezni fog az utasokért, és rá lesz kényszerítve, hogy minden tekintetben minőségi szolgáltatást nyújtson. Jön is a vonat, elment ez az óra, tekerek is, hátha most szerencsével járok…