Sok „siker sztorit” olvashattatok már a vonaton fejeltett, majd később megtalált táskákról. Olvasónk is a vonaton felejtette a táskáját, csak a leszállást követően vette észre, hogy nincs nála. Természetesen azonnali telefonálgatásba kezdett, de a csomagot a MÁV addig nem volt hajlandó megkeresni, míg a vonat be nem áll a végállomásra. Pedig, ha azonnal felhívják a kalauzt (ahogy az lenni szokott), és az utas megmondja neki, hol utazott, egyből meglett volna a táska:
Kedves MÁV-figyelő!
Július 29-én Ferihegy 2-re indultam, persze BKV-val. Első lépésben a KöKi-re szerettem volna kijutni, de a Deák térnél kiderült, hogy a kék metró nem közlekedik a Deák és a Nagyvárad tér között. A pótlóbuszok akkor kezdtek indulgatni a 9-es megállójából, de annyian vártak rá, hogy az elsőre esélyem sem volt feljutni. Mivel sok időm nem volt gatyázni, gyorsabb megoldást kerestem. Elmetróztam a Nyugatihoz, ahonnan szerencsére pont indult egy vonat, ami megállt Ferihegynél.
A kalauztól felszállás előtt még meg is kérdeztem, hogy az amúgy Záhonyba tartó 6102-es vonat megáll-e Ferihegynél. Az utolsó kocsi utolsó előtti fülkéjébe telepedtem le, ahová perc perc múlva a kaller is beült. A nagy melegben levettem a kis hátizsákom, és az ülésre tettem, miközben én állva az ablakból néztem kifelé. Kőbánya-Kispestnél valaki még beült hozzánk, akivel a kalauznak akadt valami papírmunkája, gondolom megbüntette (nem igazán figyeltem). Ferihegynél bőröndömet áthúztam közöttük, leszálltam, majd csak a buszmegállóban vettem észre, hogy a hátizsákomat a vonaton hagytam.
Rögtön hívtam a MÁV-ot. A hölgy azt mondta, hogy csak akkor lehet bejelenteni a táska elvesztését, ha a vonat beért Záhonyba, hisz akkor tudják ellenőrizni, hogy leadta-e valaki. Nem akarta megérteni, hogy én pár óra múlva elhagyom az országot, nincs időm megvárni, míg a vonat eldöcög a végállomására. Hajthatatlan maradt, így lakótársamat mozgósítottam. Ő egy csomó pénzt eltelefonált a következő napokban, de csak annyit tudott meg, hogy sehol sem adták le a hátizsákom.
E-mailezésbe kezdtem a MÁV-val, abban bízva, hogy a kalauz biztos rögtön észrevette az ottmaradt táskámat, mikor visszatért a fülkébe. És le kellett adja Záhonyban. A válaszukban azt írták, hogy Záhony állomásnak nincs telefonszáma (!), de ott nem adták le a hátizsákom. Akkor vajon hogy érték el őket?
Hazatérve Budapestre személyesen elmentem a Nyugatiba, hogy elkérjem a kalauz elérhetőségét, hátha emlékszik valamire. A forgalmi irodába irányítottak, ahol éppen váltás volt, így várakoztam pár percet. A ki-be járkáló vasutasok kortól függetlenül nagyon közvetlenül hellóztak nekem is. Már a forgalmi irodában is számítógépen tárolják az adatokat, így a kért információt csak azért nem tudták megadni, mert sok adatot hanyagságból nem visznek be a rendszerbe, például az én vonatom adatait sem. De továbbküldtek egy másik helyre a Nyugatin belül, ahol a kézi regiszterben benne kell legyen minden.
Komoly keresgélés után egy szigorú hölgyet találtam, aki - miután előadtam a kérésem - erősen ingatta a fejét. Ugyanis nem adhat ki ilyen információt nekem, hivatkozott a szakszervezetre, meg a szabályokra stb. De ha írok e-mailt nekik, akkor úgy megadhatják a kalauz nevét, számát, vagy az enyémet neki! Nem voltam rest, írtam is. Válasz nem érkezett. Írtam másodszor, eredmény ugyanaz.
Ezek után döntöttem úgy, hogy írok neked, hátha megbolydul az állóvíz. A hátizsákban ugyanis egy vadiúj digitális fényképezőgép volt, meg egy dedikált Krasznahorkai könyv, a Sátántangó, amit a barátaimtól kaptam kölcsön, és a repülőúton akartam olvasni. Főleg a könyv fáj a dolog. Legalább azt szeretném visszakapni.
Üdvözlettel, Nagy Péter